Eljött hát ez is. Eltűnésünk alapvető oka persze az volt, hogy ezzel voltunk elfoglalva. Röviden összefoglalva a helyzetet: írtunk ugye vagy 20 új dalt, ebből meg is csináltunk 13-at teljesen. Egy fél lemeznyi kimaradt, de lesz még rájuk alkalom, asszem.
Drága Csabánk már bezárta a kiadót, a lemezpiac már nem bír el ilyen pici vállalkozásokat (nagy kár érte!), tönkrement a terjesztő és lelépett egy csomó pénzzel – még szerencse, hogy legalább a raktárkészletet sikerült visszaszereznünk. Van eladó magnókazettánk a régi lemezekből, ha valakit érdekel. 
Szóval kiadó után néztünk és több kiváló és kedves emberrel is beszéltünk. Végül a Universal Music lett a befutó, a Gyere át! nálunk jelenik meg, ők gyártják, terjesztik és hirdetik is majd. Ez nektek annyiban jó hír, hogy aki még egyáltalán gondolkozik a lemezvásárláson, annak módjában áll majd zenével ellátott műanyagdarabokat vásárolni karácsonyra a szeretteinek. Azért persze van borító is: Istvánffy Zoli fotói és Jeli Andris grafikai-tipográfiai munkája vannak benne, meg persze az összes dalszöveg.
A megjelenés tervezett dátuma november 30, az előrendelés nagyon hamar indulhat. Többféle online megoldás is lesz a CD-k megvásárlására, és persze a korszerűek megvehetik majd a szokásos mp3-áruházakban is a soha el nem kopó fájlokat.
Az üzlet mellett azért essék pár szó a tartalomról is: elképesztően jó dalokat írtunk, de tényleg. Végül is hét év termése, ennyi idő alatt egy emberi lény vinnyogó kis möszből írni-olvasni tudó, jó és rossz szokásokkal bőven felszerelt, önálló lénnyé fejlődik.
Írtunk dalt a szerelemről, végre. Nem is egyet. Folytatódik az “Az a nő” sorozat, képzeletbeli főszereplőjét viszontláttam egy nemlétező óriásmeetingen, valamilyen frekvenciaszabályzási ügy alkalmából. Írtunk dalt arról, hogy milyen érzés régóta élni és milyen erre ráeszmélni. Írtunk dalt a lányainknak és írtunk a fiainknak is. Írtunk dalt az országról, a világról és ezzel kapcsolatos véleményünkről is. Írtunk dalt az önmérgezésről, a szakításról, buta szokásainkról és az útkeresésről. Mindegyik dal nagyon más lett, mind egy-egy külön világ. Amikor először hallottuk egyben, egymás után őket, egészen elhűltünk: ennyire eklektikus izét hoztunk össze? Ki fogja ezt szeretni? Vannak-e egyáltalán olyan emberek, akik az összeset képesek meghallgatni, befogadni, megérteni-megérezni? Aztán persze eszünkbe jutott, hogy ez nem a mi problémánk, majd szépen elindulnak ezek a dalok, is bekopogtatnak emberek életébe, és emitt nyomot hagynak, amott meg nem. Nemsokára jön a kopogtatás nálatok is.
Szerintem ez a lemez áll a legközelebb az elsőhöz, több szempontból is. Amikor azt csináltuk, alig tudtunk valamit erről az egész lemezesdi-zenekarosdi ügyről, csak dalaink voltak és meg az elszánás, hogy akkor tessék, megmutatjuk őket. Mostanra sokkal többet tudunk, de úgy elrohadt a világ időközben, hogy ismét szinte csak dalaink vannak, meg az elszánás. Amikor belevágtunk ebbe a lemezbe, a felszerelésünk maradéka egy lakásban állt becsomagolva; volt pár gitárunk, egy nagyon öreg zongoránk meg egy égig érő lomhalmaz. Nem volt próbatermünk, nem volt dobunk; nem volt költségvetésünk és valójában tervünk sem. Csak dalaink voltak.
Aztán persze lett próbaterem, elkezdtük a lomhalmazból kiválogatni a használható tételeket, összeraktuk valamennyire a technikát és nekiláttunk végre a daloknak. Ahogy sok képen láttátok is, az egész lemezt “otthon” csináltuk, egy próbaterem-iroda-alkotókuckó jellegű hímfészekben, kölcsönkapott mikrofonokkal, a legtöbbször rögtönzött műszaki körülmények között, viszont nagyon vidáman. (Reméljük, ebből csak a vidámság hallatszik a lemezen.)
Úgyhogy nagyjából épp oly pucér seggel és folytonosan tanulva zajlott a munka, mint az első lemezen. Faltay Csaba nagyon-nagyon sokat segített: tanáccsal, eszközzel és főleg embertelen mennyiségű munkával állt mellénk, amiért örökre nagyon hálásak leszünk.
Szóval ott tartottam, hogy nagyon hamar találkozunk újra: megszólalunk a szobátokban, a fejetekben. Nagyon várom már.
